„Ez az év jó alkalmat nyújt arra, hogy
minden karizmatikus család megemlékezzen kezdeteiről, történelmi fejlődéséről,
és köszönetet mondjon Istennek, aki az egyháznak oly sok ajándékot adott,
amelyek széppé és mindenféle jó tettre felkészültté teszik (vö. Lumen gentium, 12).” Ferenc Pápa
Takács Mária Klarissza nővérrel
beszélgettünk a megszentelt élet éve kapcsán. Ő tavaly szeptemberben járt
templomunkban – akkor a szécsényi Ferences Betánia Idősek Otthona javára
gyűjtött adományokat nővértársával. Klarissza nővér életútjáról,
tapasztalatairól, és a számára legnagyobb boldogságot okozó élményeiről is
mesélt nekem.
A
megszentelt élet éve mit jelent a számodra?
Számomra ez egy
felhívás, hogy tekintsek rá Istennek a hűségére, s komolyabban gondoljam át a
hivatásomat. Illetve, fontos még a hálaadás a hivatásomért. Különösen ebben az
évben.
Mit tapasztaltál
meg a rendszerváltás előtti időkben, mikor még nem lehetett nyíltan megvallanod
hitedet?
Mivel én a
nyolcvanas években voltam tinédzser, és akkoriban nem lehetett igazán az
Istenről beszélni, titokban kellett megélnünk hitünket. Akár egy keresztvetés a
templom előtt is jelenthetett hitvallást. Sokszor szégyelltem megvallani a
hitemet, mivel olyan volt a társadalmi helyzet. Ezért is örülök annak, hogy
hordhatom a habitust, mert így egészen nyílván valóan hirdetem az Istent. Ezt nagyon
szeretem a hivatásomban. Ha nem szólok egy szót sem, még akkor is a puszta
létemmel kifejezem, hogy van Isten. Hisz erre tettem fel az életemet. Már azzal
megvallom az Istent, hogy felveszem a habitust és így járok az utcán, metrón,
villamoson, vonaton. Így utazom, és ez által is hirdetem az Ő jelenlétét. Nekem
ez nagyon nagy ajándék. Még a kilencvenes évek elején fordult elő, hogy
felszálltunk a metróra, és meglátott bennünket egy ember. Ez annyira
megérintette, hogy elkezdett bőgni. Mert meglátott minket, szerzetesruhában. Az
ott egy megrendült sírás volt. Nem tudjuk, hogy mit hoztunk ki belőle. De
sokszor van, hogy mikor meglátnak ismeretlen emberek, azonnal elkezdenek az
Istennel való kapcsolatukról beszélni. Pusztán azért, mert megláttak engem habitusban.
Holott nem is szólítottam meg. Sokszor kérik, hogy imádkozzam értük.
Amikor
a hivatásodat megkaptad Istentől, mi alapján gondoltad, hogy Krisztus és ez a
hivatás lesz az életed?
Amikor éreztem,
hogy Krisztus hív, még kommunizmus volt. Nem lehetett hallani szerzetesekről,
csak hittanórán. Az atyánk azt mondta,
hogy ma az Isten nem ad szerzetesi hivatásokat. Én ekkor a bensőmben nagy
ellenállást éreztem. Mert úgy gondoltam, hogy egy diktátor sem tudja
megállítani az Istent. És senkinek nincs az Istennél nagyobb hatalma. Én ekkor
azt éreztem, hogy kivétel vagyok a tiltás közepette! A hivatásomat elsősorban
az Isten ültette a szívembe. Emlékszem, Kolozsvárott trolibuszon utaztam, és
azon gondolkoztam, mit adhatnék én az Istennek mindazért a jó ért, amit velem
tett. És megtapasztaltam azt, hogy Ő engem mennyire szeret, és „ingyenesen”
szeret, milyen jó vele élni. Sőt, megváltott, és az életét adta értem. Ez a
tény nagyon megrendített, hogy Jézus értem is meghalt a kereszten. Azon gondolkodtam,
hogy én mit tudnék neki adni, mivel tudnám viszonozni? S ekkor azt éreztem,
hogy az Ő nagy szeretetéhez képest bármi, amit lehetne adni, az semmi, mert
elúszik. Ha valami lenne, amit tudnék neki adni, az nem más, mint az életem.
Erre valahogy nagyon jó volt gondolni. Ugyan akkor ott volt a szívemben egy
nagyon-nagyon erős hívás tőle, ami egyre inkább erősödött.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése