2012. július 16., hétfő

Az új evangelizáció sajátosságai

Dr. Veres András

Mindnyájan tapasztaljuk, hogy a társadalom nem vallásos része nem különösebben örül az Egyház megnyilvánulásainak a közéleti kérdésekben, még kevésbé örül az egyházi intézményeknek a közfeladatok ellátásában. Egyetlen terület van, ahol esetleg még nagyobb egyházi jelenlétet is el tudna fogadni, ez a szociális kérdés, egészen szorosan a karitász tevékenység. Kétségtelen, hogy ez utóbbi az Egyház alapvető megnyilvánulásainak egyike, de ez mégis másodlagos az igehirdetéssel szemben. Az Egyház mindenekelőtt evangelizál, és csak azután szocializál. Az Egyház legfontosabb tevékenysége az ember üdvösségének szolgálata. Krisztus iránti szeretetünk sürgetéséből fakadóan (vö. 2Kor 5,14) engedelmeskedni akarunk az ő kérésének, és szeretnénk teljesíteni az evangelizációval kapcsolatos kötelességeinket. Kell tehát, hogy számba vegyük az új evangelizáció sajátosságait: Mindenekelőtt tiszteljük minden ember szabadságát a hittel kapcsolatos döntésben. Isten senkit sem akar erőszakkal magához láncolni, ezért mindenkinek magának kell döntenie. Az Egyház csak felkínálja az evangéliumot, annak elfogadása vagy elutasítása az ember szabad, személyes döntése. Hitet senkinek sem tudunk adni, az Isten ajándéka, aki viszont, mert mindenkit üdvözíteni akar, mindenkinek meg is akarja adni a hit ajándékát. Egyedül az emberen múlik, hogy elfogadja-e vagy sem. Éppen ezért az Egyháznak, mint intézménynek, és az Egyház tagjainak külön-külön is az a feladata, hogy elkísérje az Istent kereső embert a kegyelem forrásához, Jézus Krisztushoz. A Jézussal való találkozás kétség nélkül átformálja az embert. Ezt láthatjuk azok életében, akik személyesen találkoztak Jézussal, vagy a szentek életében, de megtapasztalhatjuk a saját életünkben is. Különösen akkor látjuk ezt igazolva, igazolva, ha egy viszonylag rutinszerű vallásos élet után Jézus egyszer csak valóban belép az egyén életébe. Ugyanezt tapasztalhatjuk a felnőtt korukban megtért testvéreink esetében. Az új evangelizáció másik sajátossága a nyitottság és az elfogadás. Az evangélium igazsága nincs életkorhoz, kultúrához, politikai és társadalmi berendezkedéséhez kötve. Az evangélium hirdetésében nagyon fontos megtalálni azokat a közös pontokat a tanítás és az evangelizálandó személy saját értékrendje, kultúrája között, amelyek mentén el lehet indulni a közös gondolkodásban. Esetleg szükség van egyfajta belső ellenállás leküzdésére is mindkét oldalon. Tapasztalatunk az, hogy a vallással kapcsolatban sokféle sérüléssel kell számolni. Egyrészt a korábbi erőszakos ateista nevelés sokféle előítéletet alakított ki az emberekben, másrészt a szülők, a nagyszülők, a papok vagy a hitoktatók részéről megnyilvánuló esetleges erőszakos vallásos nevelés sokakat elidegenített Istentől és az Egyháztól. Az Egyház joggal várja el a nyitottságot másoktól is. Ma sokféle türelmetlenséget tapasztalunk a keresztényekkel szemben. Annak az evangelizációnak lesz eredménye, amelyik párbeszédre törekszik az emberrel. A mai ember legtöbbször elutasító az olyan tanítással szemben, amely csupán elmondja, hirdeti a maga igazát. Dialógus nélkül a mai ember nem befogadó. Vagyis sokkal inkább azt szereti, amikor a saját személyes kérdéseire kap választ, és intellektuálisan is meggyőző számára a kapott tanítás. Nem kevésbé fontos a türelem, amely nélkül csak elutasítás támad a legtöbb emberben. Kétségtelen, hogy az ószövetségi próféták, még Keresztelő János is, sokkal türelmetlenebbek voltak, mint Jézus. Bár Jézus is fájlalta, hogy tanítását sokan nem fogadták a szívükbe, mégis türelmes, kitartó az ige hirdetésben. Nem lehet ez másképpen a mai evangelizálók esetében sem. Pál apostol intése mindenkinek szól: Hirdesd az evangéliumot, állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Érvelj, ints, buzdíts nagy türelemmel és hozzáértéssel (2Tim 4,2)!
Pál apostol az, aki az evangelizáció helyes mibenlétére is felhívja a figyelmet. Világossá teszi, hogy számára egyedül az evangélium hirdetése a fontos: Elhatároztam ugyanis, hogy nem akarok másról tudni köztetek, csak Jézus Krisztusról, a megfeszítettről (1Kor 2,2).
Ezért megalapítja a helyi közösségeket és vezetőket állít az élükre. Később személyes hangú levelekkel tanítja, erősíti őket. Nem saját szónoki képességeiben bízik, nem a külső dolgok előnyös alakulásától várja az eredményt, hanem egyedül Isten szavának erejében bízik: Gyöngeségem tudatában félve és nagyon elfogódottan mentem hozzátok. Tanításom és igehirdetésem ezért nem a bölcsesség elragadó szavaiból állt, hanem a Lélek és az erő bizonyosságából, hogy hiteteknek ne emberi bölcsesség, hanem Isten ereje legyen az alapja (1Kor 2,3-5).
Egyházunknak napjainkban is szüksége van olyan férfiakra és nőkre, akik készek teljesen feláldozni magukat az evangelizálás nagy ügyéért. Ezért az Új Evangelizáció Évében is imádkozzunk papi és szerzetesi hivatásokért. De mint korábban mondtuk, az evangelizáció minden keresztény feladata, mert a hívő ember nem hallgathat arról, amit látott és hallott (vö. ApCsel 4,20). Legyünk erre készségesek minden életkorban, életállapotban és élethelyzetben!
Mert már eljött az az idő, amikor (az emberek) az egészséges tanítást nem hallgatják szívesen, hanem saját ízlésük szerint szereznek maguknak tanítókat, hogy fülüket csiklandoztassák. Az igazságot nem hallgatják meg, de a meséket elfogadják (2Tim 4,3-4).
Isten áldja meg az új evangelizációért vállalt minden munkánkat és törekvésünket!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése