2012. június 7., csütörtök

Akarsz-e meggyógyulni félelmeidből? Gyökössy Endre

Most a félelemről szeretnék "példázatokat" mondani. A félelemről, mert
szinte biztos, hogy a bethesdai beteg ember félt. Félt is!
Így is mondhatnám: negatív gondolatainak töltése a félelem volt. Félt
a "más"-tól, aki "előtte lép be" a vízbe. Félt az "ököljogtól". Félt
az élettől, az embertől, a haláltól.
Hadd mondjak "példázatokat" a különböző félelmekről, hogy
mindenekelőtt tudjuk: miféle is az a félelmes "félelem"? A félelem,
ami megfelezi, hasítja, szétszakítja az embert.
Tudnunk kell, hogy van olyan félelem, ami Isten óvó, féltő ajándéka.
Így is mondhatnám: Isten csengettyűje: - Vigyázz! Édesanya, vigyázz
gyermekedre, fogd meg a kezét: villamos alá ne fusson! - Férj vigyázz,
csöngetek a szíveden! Ki ne mond "azt" a szót a feleségednek, mert az
megsebzi a házasságotokat! - Kiránduló, vigyázz, még egy lépés és
lezuhansz! - Orvos, vigyázz, ne vágj mélyebbre! - Politikus, vigyázz,
még egy lépés és: háború!
Ha a haláltól fájdalommal óv, csönget vele testünkben a Teremtő,
félelemmel is óvhat. Isten féknek szánta ezt a fajta félelmet, hogy ne
legyünk féktelenek, ne rohanjunk vesztünkbe, ne fussunk lejtőre. Tehát
a félelem lehet Isten féltő, óvó ajándéka is.
Van azonban egy másféle félelem, amit nehezen lehetne ajándéknak
tekinteni. Egy szorongató érzés, ami világrajövetelünk pillanatától,
az ősfélelemtől kezdve a halál pillanatáig, a halálfélelemig végtelen
széles skálán szinte aláfesti életünket. Csak a kisgyermek félelmeinek
negyvenkétféle változatát ismeri a gyermeklélektan! Van tehát félelem,
ami már nem mindig hasznos, nem "jó" félelem. Mint ahogy jó a fék, de
nem jó, ha mindig fékez. Attól is felborulhat az autó.
Ilyen életet-fékező, túlfékező, felborító félelem az, amikor annyira
félünk valamitől vagy valakitől, hogy szinte foglya leszünk félelmünk
tárgyának. Amikor úgy megragadja életünket a félelem, hogy már azt is
mondhatnánk: az ragadott meg minket. Valaki annyira félt a ráktól,
hogy halálfélelmében öngyilkos lett. Felboncolták: nyoma sem volt
benne a ráknak.
Ismerős tény lelkigondozók és pszichiáterek előtt, hogy kezdő művészek
első koncertjük előtt ínhüvelygyulladást kaphatnak. Annyira félnek
attól, hogy nem sikerül a lehető legjobban a koncert, annyira
"begyulladnak", hogy a szó fizikai értelmében is gyulladásba jön az
ínhüvelyük.
Vannak, akik minél szebben akarnak elmondani valamit, annál inkább
dadognak. Vannak olyan asztmások, akik megérzik, hogy "holnap" rohamuk
lesz. És mert várják, félnek tőle - a félelem vonzza a félelem
tárgyát! - a roham jelentkezik is. Vagy félünk, hogy "holnap rossz
napunk lesz" - és az lesz.
Ez a boszorkánykör, amelyből csak FELFELÉ van menekvés.
Olvastam egyszer egy idegorvos tréfásan-halálos-komoly receptjét,
hogyan lehet idegbajt kapni és szanatóriumba kerülni:
Keresd meg azt a félelmet, ami leginkább megfelel természetednek és
tarts ki hűségesen mellette! (Például: elveszíted az állásod.
Följelentenek valamiért. Megcsal a párod, stb.....) Gondolj rá minél
gyakrabban. Lehetőleg evés és lefekvés előtt! - Ezt fűszerezd meg a
napi változatos apróságokkal: feladtál egy levelet, de nem tettél rá
bélyeget. Nyitva felejtetted a víz- vagy a gázcsapot. Tele van a város
(akácfavirág helyett) bacilussal és vírussal. Számítsd ki, mennyi
lehet egy légköbméterben? Tegnap főnöködnek mondtál valamit, s az
biztosan megsértődött. Egy jó barátod nem úgy köszönt, miért? Stb.,
stb..... - Aki csak egy ideig betartja ezt, szinte biztos lehet az
eredményben: idegösszeomlás.
Vannak, akik háromszor kerülnek szembe félelmük tárgyával: 1. mielőtt
jön; 2. amikor éppen jelen van; 3. amikor már elment vagy elmúlt.
Egyszeri találkozással még kibírható a félelem, háromszorival már
alig. De mint látjuk, a múltból és a jövőből is lehet importálni a
félelmet. De ezek a félők még legalább meg tudják nevezni félelmük
tárgyát vagy személyét. Ami még megnevezhető, az könnyen elnevezhető,
imádságban exportálható.
Rosszabb a félelemnek az a formája, amikor valaki már nem tudja
megmondani, mitől, kitől fél, csak fél. Fél életet, félelmes életet
él. Állandó szorongásban van. Maga sem tudja, miért, de egyszerre csak
szorítást érez.
Belülről indul ez az érzés, egyre inkább elhatalmasodik rajta és
- fél. Felületesen lélegzik, fulladozik és - fél. Az ilyen
megnevezhetetlenül és mindig, mindenkitől félő ember mindenben a bajt
látja. Fél orvoshoz menni, és fél el nem menni. Fél megtenni valamit,
és fél meg nem tenni.
Egy asszony szép bundát kapott férjétől. Első szava volt: - Ó,
Istenem, beleesnek a molyok! A molyoktól nem látta a bundát.
Vannak, akik mindennek csak a fonákját, a tövisét, rossz oldalát
látják. Nem jó így élni, és szinte nem is érdemes! De érdemes és
lehetséges ebből meggyógyulni, és belső félelmek nélkül élni.
Valaki egy levélben írta: borzasztó, hogy minden dolgok méhében ott
érzi a halált, s csak a halált. Mintha valaki az őszi tölgyerdőben
csak a lehulló faleveleket látná, a továbbélő termetes fákat nem. Csak
a halált - az életet nem. Csak a nagypénteket - a húsvétot nem.
Jób könyve így írja le ezt a félelmet: "Éjjeli látásokon való
töprengések között, amikor mély álom fogja el az embereket, félelem
szállt rám és rettegés, és megreszketteti minden csontomat."
(Jób 4,13-14)
Íme az "életfélelem ". Amikor egyszerre csak az élet maga válik
nyomasztóan, szorongatóan félelmessé. A belül hordozott és kívül reánk
váró élet egyaránt.
Egy életfélelemmel telített ember így vall erről: "Úgy érzem magamat,
mintha kisgyermek volnék, és őserdő mélyén titokzatos ház zárt ajtaja
előtt állnék, s a halk neszek között be kellene nyitnom, de
nem merek,
és visszafordulni sem merek,
és felnézni a falra sem,
és futni sem, és tovább ott maradni sem,
és kiáltani sem, és csöndben maradni sem,
és nem merem a szemem behunyni, és nyitva tartani sem!
Minden olyan valószerűtlen. Mintha mögöttem lenne, aminek lennie kell,
de nem merek a semmi mögé nézni; mert hátha a semmi mögött sincs
semmi. Hátha minden és mindenki mögött csak a semmi van! Az üres
semmi. És ha valami van? Jaj, mi van? Az ismeretlen iszonyat??!!"
Az életfélelem okozója általában - az Ismeretlen.
Az ismeretlen bennünk-való.
Az ismeretlen kívül-való.
Milyen félelmes élmény, amikor rádöbben az ember, hogy él benne
valami, ami erősebb nála! Ami megnyergelheti, felzabolázhatja és
véresre sarkantyúzhatja!
Nem kis szorongással írhatta Pál ezeket a sorokat: "Hiszen nem azt
teszem, amit akarok: a jót, hanem azt cselekszem, amit nem akarok: a
roszszat. Ha pedig azt teszem, amit nem akarok, akkor már nem én
teszem, hanem a bennem lakó bűn." (Róm 7,19-20)
Pál meg is nevezi ezt a nála "erősebbet": "Nem én, hanem a bennem
lakozó bűn".
Még megnevezni is félelmes. Ha kikerülöm a nevét, és nem akarom vagy
már nem is tudom megnevezni: még félelmesebb. Minél ismeretlenebb
- annál félelmesebb.
Az ismeretlen kívül-való éppoly félelmetes lehet, mint az ismeretlen
belül-való.
Valami vagy valaki, amit vagy akit nem lehet "kiszámítani". Lehúz vagy
fölemel, vádol vagy fölment. Kikerülni nem lehet.
Ádám bokorba bújt előle. (vö. 1Móz 3,8)
Mi szavak mögé bújunk. Ilyen szavak mögé: Sors, Végzet, Természet.
Akár elnevezzük, akár néven nevezzük: "Isten" - félelmetes; mert más.
Be sok emberi lélek csapódik úgy a külső és a belső félelem között,
mint pingponglabda két ütő között! Csapódik, míg ketté nem reped.
Ezt az ide-oda csapódást nevezhetnénk - menekülésnek. A két félelem
között menekülővé lesz az ember. Menekül önmagától, mert szorongatja
valami ismeretlen "belül-való, ami nála erősebb. Menekül a csendbe. De
nem bírja azt sem, mert a csend is megcsendül, és hangotad.
Agyonlapítással fenyegeti, mint Adyt a Jó Csönd-herceg. "Fütyörésznie"
kell, hogy az rá ne lépjen és el ne tiporja.
Menekül - a menekülők közé! Megkísérli velük együtt "agyonütni" az
időt. Mert az is félelmes. De minden "agyonütött idő" után még
félelmesebb a csend és önmaga társasága és az a sötét felebarát, akit
önmagában hordoz, s aki mégis félelmetesen ismeretlen.
Majd szükül a kör. Megkísérli az Ismeretlen Kívül-valóhoz a
menekülést. Sors! Végzet! Isten!... Jajgat, kiabál, imádkozik és
káromkodik. És újra jajgat. És mint a barokk zenében: da capo alne
- ismétlés újra és újra, elejétől a végéig... Mert amihez vagy akihez
jajgat, kiabál, imádkozik és káromkodik: épp olyan komor,
megfoghatatlan, elérhetetlen, kiszámíthatatlan, mint az a félelmetes
belül-való, ami hozzá űzi.
Ez az életfélelem fokozódik, lassan kibírhatatlanná válik - és az
ember nem egyszer eldobja az életet, hogy megszabaduljon a kettős
félelemtől.
Milyen kísértetiesen tükröződik például ez a kettős félelem Adyban,
aki hangot mert adni ennek a szorongásnak:

"Ó, Istenünk, borzasztó cethal...
sok félelmemet vedd el,
melyek velőimbe befújnak...
Ó minden és vigasztalan,
egyetlen és borzalmas Isten..."

Az életfélelem dadogós, ijedt rikoltozása ez, a külső és belső félelem
között elvacogott, őszinte sorokban.
Egyelőre azonban foglaljuk össze a félelemről mondottakat:
- Van óvó félelem,
- Van megnevezhető félelem,
- és van megnevezhetetlen félelem.
- A megnevezhetetlen félelem egy sajátos ága" az életfélelem. Félelem
az ismeretlen belülés kívülvalótól.
A félelem az emberi élet legkínzóbb ellensége. (Kivéve az
óvó-félelmet.)
Tulajdonképpen semmitől nem kellene úgy félnünk, mint a félelemtől. .
A félelem az alkotó, a teremtő erő ellentéte. Szűkíti az ember
látóhatárát, valóságos és átvitt értelemben egyaránt. Szétszórttá,
esetleg széthasítottá teszi az egyéniséget. Elzsibbaszt, esetleg
megbénít teljesen. Először munkaképtelenné, majd életképtelenné tehet.
Itt kell megemlítenünk azt a sajátos félelmet, amit az úgynevezett
"átmeneti" korok idéznek elő - amikor százados életformák úgy
töredeznek szét, mint tavon tavasszal a jég. Minél inkább benne
gyökerezik valaki a múlt életformájában, minél mélyebbek gazdasági,
származási és lélektani gyökerei, annál félelmesebb számára az
átmeneti kor. A szakadozó gyökerű ember reakciója erre a félelemre nem
mindig "akciós". Igen gyakran mélylélektani jelenség - cselekvés
nélkül. Lelkígondozói segítségre szorul.
Képzeljük el, mi történne azzal az emberrel, aki állandóan maga fölé
tartaná a kezét, mintegy védekezésül? Elzsibbadna! Megdermedne! De a
lélek is el tud zsibbadni és az idegzet is tönkre tud menni, ha
állandóan védekezik. Sőt, mindez "áttételeződik" a testre is. A
krónikus félelem (a "gond-itisz"), pl. krónikus álmatlanságot,
depressziót, sírógörcs-rohamokat, dühkitöréseket, kiborulásokat, szív-
és emésztési zavarokat, szédülést, vérnyomás-ingadozást,
pajzsmirigy-zavarokat, stb. okozhat.
Mivel védekezhetünk a félelmek ellen?
1. Egy megfigyeléssel.
2. Egy mozdulattal.
3. És hittel!

Egy megfygyeléssel: Jegyezzük fel, csak egy hónapon át (de pontosan!),
mitől félünk. Ha a hónap végén átnézzük a feljegyzéseket, kitűnik:
amitől féltünk, annak csak egy kis része következett be. És ami
bekövetkezett, az elhordozható volt. Attól roppanunk össze, amitől
félünk - és nem következik be. A MAI nap gondja, félelme alatt még
senki sem roppant össze. Csak a holnap és holnapután félelmei miatt!
"Minden napnak elég a maga baja" (Mt 6,34), amelyekhez "elég nekünk az
Ő kegyelme " (vö. 2Kor 12,9). Ha nem elég, akkor elégünk.

Egy mozdulattal, azzal a mozdulattal, amelylyel Jézus Krisztus egyszer
szembefordult az Őt megkövezni akarókkal (vö. Jn 8,59).
Nevét segítségül híva forduljunk szembe félelmeinkkel!
Ha a víztől félünk: menjünk bele.
Ha a beszédtől: beszéljünk.
Ha a hangos imádságtól: imádkozzunk minél gyakrabban hangosan.
Ha egy embertől: ne kerüljük el, keressük fel és beszéljünk vele.
Ha a haláltól: kössünk vele barátságot.
Ha futunk a félelem elől, utolér, befog és ő használ minket: kihasznál
és elhasznál. De ha szembefordulunk vele, akkor mi használjuk fel a
félelmet, mint a sas a rázúduló vihart: szembefordul vele és fölébe
emelkedik - éppen a vihar ereje segítségével. Minden legyőzött félelem
fölfelé emel !
Gondoljunk csak Jézus Gecsemáné-kertbeli éjszakájára, amikor az alvó
tanítványok mellett félelmesen elhagyatva vért verejtékezett - mert
emberi teste félt. És akkor imádságában szembefordul a félelemmel, a
szenvedéssel és így szól: "Keljetek fel és menjünk! " (Mk 14,42)
Szembe a kereszttel. Legyőzött félelme átviszi a halálon, és így
szerzett nekünk is "kitaposott utat" a halálon át az életre.

Hittel: Azzal a hittel, hogy sorsunk nem vaksors! "Szem" van mögötte.
Mindent együttlátó és rendező intelligencia: Isten.
Csak egyetlenegy példát mutatok a végtelen sok közül: Jónásét. Jónás,
Isten szolgája, engedetlen. Ninivébe kellene mennie, szolgálni - és ő
menekül Isten parancsa elől. Az Ige szerint Isten az ellenkező irányba
haladó hajónak elébe "áll" egy viharral. Ekkor a hajósok, akik
"sors-hívők" meg akarják tudakolni a sorsot, miért van rajtuk a
veszedelem.
"Egymásnak pedig mondák: - Jertek vessünk sorsot, hogy megtudhassuk:
mi miatt van rajtunk a veszedelem! És sorsot vetének, és a sors
Jónásra esék. " (Jón 1,7)
Mint egy görög sors-tragédia - és mégsem az. Nem vaksors labdázik itt
a hajóval és a benne ülőkkel! Minden arról beszél ebben a kis bibliai
könyvben, hogy Jónást egy ellenállhatatlan AKARAT vezeti, sőt neveli.
Tengerbedobástól a végcélig: Ninivéig.
Minden sor arról beszél ebben a kis könyvben ů is, hogy minden
félelmetes, érthetetlennek, sőt értelmetlennek látszó "sors" mögött
Rend van. Fönséges, irányító, céltudatos, nevelő Rend. Hogy sorsunk
nem vak sors, legfeljebb mi vagyunk vakok, ha nem ismerjük fel a Rend
Urát! Aki felismeri, az már kezd meggyógyulni félelmeiből.
Mindenekelőtt a legfélelmetesebb félelemből: élet-félelméből. Ha
gyógyulásában hittel továbbjut, és felismeri, hogy Aki sorsunkat a
kezében tartja, szerető szemmel néz bennünket: egészen meggyógyulhat.
Ide pedig Jézus Krisztus által, Igéje és Lelke által juthat el.
Mert Jézus Krisztus maga az Üzenet erről. Ezt az üzenetet Ő bemutatta,
elénk élte. "Sorsa" a legszenvedőbb és legtragikusabb minden emberfia
közül. És mégis a kereszten elhangzott utolsó diadalszaváig:
"Elvégeztetett" - azt "mutatja be", hogy Ő nem a vak sors csapásai
alatt lebukó tragikus hős - hanem Valaki, Aki egész életét az Atya
kezében tudja, és magán érzi az Atya szerető szemének tekintetét.
Jézus Krisztus nem a vaksors félelmetes nihiljébe hull, hanem az Atya
kezébe simul bele, Annak szerető tekintete alatt. Az Atya szerető
Rendjébe. Es ez a rend = ÜDVREND.
Nincs félelem-oldóbb, az életfélelemből kimentőbb élmény, mint az a
Hit, amellyel elfogadjuk sorsunk elhordozásának egyetlen emberi és
méltó módját: Sorsunkat az Atya kezéből venni és szerető tekintete
alatt hordozni - Jézus Krisztus szerint.
Jézus Krisztus oldhat fel bennünket az "ismeretlen belülvaló és az
"ismeretlen kívülvaló félelmétől is. Hittel kell hallanunk a kereszten
elhangzott első szavát: Atyám! - Nem Adonáj, nem Jehova! Nem Ady
"Cethal-istene"! ATYA!
Ha hittel halljuk, a keresztről hallgatjuk ezt a szót: a "távoli"
egyszerre közel kerül, a Nagy Ismeretlen egyszerre ismerőssé válik. S
nem félelmetes már az "ismeretlen kívülvaló".
De hallgassuk csak tovább: "...bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit
cselekszenek... " A gyilkosokért könyörög, s mert Ő könyörög: van
bocsánat a bűnre! Aki ezt hittel meghallja, annak meg kell hallania
ebből azt is, hogy van valami, ami nagyobb az "ismeretlen
belülvalónál", a bűnnél: a BOCSÁNAT! Van megoldás, van feloldás a
belülről szorongató félelmekkel szemben is: Jézus Krisztus által.
Van megbékélés! A golgotai kereszt kettős félelmünk közé is ékelődött,
s széttárt egyik kezével az Atyáét fogja: "Atyám!" - másik kezével a
miénket: "bocsáss meg nekik... " És utolsókat dobbanó szívével
megbékélteti az Atyát a fiakkal. És a fiakból kiveszi a félelmet az
Atyával szemben. Így vált meg bennünket a félelemtől is.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése