2011. december 19., hétfő

Az apáca csókja

Befészkelte magát a nagypapa ölébe, aki a Bibliából olvasott neki. Próbálta el­képzelni a hallottakat. Amikor az Isten szeretetéről azt tudta meg, hogy a tenyerébe véste őt is, az érettségire készülő nagybáty­jaira gondolt, akik a tételeket a mandzset­tájukra írták. Biztos így írja őt is az Isten a tenyerébe – gondolta.
Vasárnaponként, amikor nagymama koldusa becsoszogott, ő terített és könnyes szemmel nézte a rongyos, szegény embert. Talán már akkor tudta, értük fog élni.
kép csak illusztráció
A család szó nélkül vette tudomásul, ami­kor érettségi után közölte, szegény gondozó ferences nővér lesz.
Engedelmességet, szegénységet, tisztasá­got fogadott az oltár előtt.
Balassagyarmaton a gettóba hordta az élelmet, titokban.
Ők az én zsidó szentjeim – mondogatta. Torpedó nővérnek hívták, mert mindig futott. Bármennyire próbálta titokban tartani, a nyi­lasokat valaki értesítette, azok pedig figyel­meztették a főnöknőt, hogy rossz vége lesz a látogatásoknak.
Kispestre helyezték.
Egy napon, a járdán eszméletlenül fekvő embert talált. Ő maga törékeny volt, meg sem bírta mozdítani. Bezörgetett hát egy kapun, hogy segítséget kérjen. Idős bácsi jött ki a hí­vásra. Hozott egy taligát és felváltva tolták a zárdáig az eszméletlen emberrel.
Megmosdatták, megetették, orvost hívtak. Nem kérdezték, honnan jött, ott is maradt náluk. Volt férfimunka bőven a ház körül. Boldogan élt volna a zárda kerti lakában, ha egy napon a nővéreket fel nem pakolják egy teherautóra, hogy internálják őket.
Embertelen körülmények között próbáltak életben maradni.
Akkor kapta meg a hírt, hogy édesanyját és nagybátyáit letartóztatták összeesküvés vádjával.
Civil ruhát szerzett és elszökött. Isten tud­ja, hogy sikerült megtudnia, hol őrzik a fe­rences „összeesküvőket”.
Napokig ólálkodott az ávó környékén. Lát­ta, amint reggelenként egy fiatal, elegáns tiszt száll ki egy autóból.
Hozzálépett és szó nélkül megcsókolta.
Az ávós megtorpant. Adja át az édes­anyámnak, ezt a csókot kérem – mondta sze­líden. A tiszt lesütötte a szemét, és halkan ennyit mondott: menjen innen!
Lesütött szemében állítólag megcsillant egy könnycsepp.
Mi történt, mi nem, talán ennek a csóknak köszönhetően édesanyját „csak” internálták Kistarcsára.
Harangozó lett valahol a környéken, hogy esténként a kistarcsai tábor ablakai alatt sír­dogáljon.
Melyik ablak mögött sírhat édesanyám, pityergett bánatosan.
Amikor ellopták ócska biciklijét, gyalog ment kilométereken át. Esténként a gyónta­tószékben húzta meg magát.
Teltek az évek, kis ügyeskedéssel ápolónő lett egy kórházban. Megtetszett az orvosnak, aki kerek-perec megkérte a kezét.
Nekem vőlegényem van, doktor úr, és én hűséges maradok hozzá – felelte.
Vőlegénye? – hüledezett az orvos. És hol van? Soha nem láttam.
A nővér a Hiszekegyből idézett:
„…Megfeszítettük, meghalt és eltemették.
 Harmadnap feltámadt halottaiból,
felment a mennybe, és ott ül az Atya jobb­ján...”
Summa, summárum – állás után kellett néznie.
Egy gyermekotthonban lett gondozó, ahol a buta párttitkárt bőszítette fel.
Egy reggel az irodában cetlire írva ezt lát­ta: vegyetek mallachúst!
Szammár, aki írta, firkantotta alá.
Aztán a gyermekotthont megkívánta Buci Gyuri és a gyerekeket szétdobálták.
Hányatott sorsán hihetetlen derűvel szó­rakoztat bennünket ma is.
Elhatároztam, megkeresem a nyalka ávóst, akit azt hiszem meg is találtam. Keres­tem valami emberit az „előadó” vonásaiban. Az előadónak kellett az őrizetesből kiverni a vádemeléshez szükséges tanúvallomást. Már nem él.
Vajon tudat alá gyűrt lelkiismerete meg­szólalt-e az utolsó óráján?
Emlékezett-e az apáca sírós csókjára?
És hallotta-e a megkínzottak jajgatását?
Hitem szerint igen.
A megbocsátásról: tudom, hogy könnyebb lenne.
Csakhogy nem megy.
Bocsásd meg Uram, de nem tudok megbo­csátani!
Jézus a keresztfán azt mondta: Bocsáss meg nekik, Atyám!
Ezt én is elmondom, de elhallgatok, ami­kor azt kellene mondanom, – miképpen mi is megbocsátunk.
Nem kértek bocsánatot, pedig nekik is könnyebb lenne.
Járom a temetőket és emlékezem rájuk.
Családom meghurcolt tagjairól szólt a tör­ténet.
Rájuk is gondolok, akik kínozták őket, bennünket. Szent Mihály Arkangyalt kérem, őrizzen meg a Gonosztól.
„...A sátánt és a többi gonosz szellemet ta­szítsd vissza a kárhozat tüzére!...”
Nekik az jár.

írta: Zsákai Piroska, megjelent a Mementó újságban

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése