Egyes statisztikák szerint 3 serdülő közül legalább egynek megfordul a fejében a gondolat, hogy pap ill. szerzetes lesz. Aztán mégsem lesz sem ez, sem az. Ellenben sokan mégis meghallják a hívást, elfogadják és megelégedetten élik papi ill. szerzetesi mivoltukat. Charles de Foucauld, a katonából lett remete pap mondta egyszer, hogy értelmetlen úgy fogalmazni, hogy valaki „hivatást választ”. A hivatást nem mi választjuk, hanem Isten, mi csak felismerjük és elfogadjuk.
Szerelem ez a javából, olyannyira, hogy „józan ésszel”, megfontolt számításból senkim sem merné vállalni. Titok ez még a „meghívott” szívében is, amit alig ért, de ami után repesve vágyakozik, örömmel készül, lelkesen tervez, titokban álmodozik róla, akár a fiú a lányról.
Papok nem a cölibátust választják, hanem a nőtlenségben megélt papságot. Nem két döntésről van itt szó, csak egyről. A jövőt pedig úgysem képes senki előlegezni: a házasság is kockázatos vállalkozás.
Az életre szóló döntést is igyekeznek leépíteni: nem lehet ilyen döntést hozni. De lehet, éspedig két oknál fogva. Az egyik pszichológiai jellegű: minden szereteten alapuló döntés önmagában hordozza végleges jellegét. Senki sem mondhatja komolyan a másiknak, hogy „Szeretlek egy-két évig, aztán majd meglátjuk”. Ez nem szeretet, hanem haszonlesés. A másik teológiai jellegű. Az Úr Jézus hívása mindig végleges: nem vonja vissza meghívását. Ez azt jelenti, hogy a kitartás nemcsak az emberi akarat műve, hanem a kegyelemé. Jézus ugyanis egy óriási horderejű biztosítékot hagyott örökül tanítványaira: én veletek vagyok mindvégig. Figyeljük meg jól, nem azt mondta, hogy majd velük lesz, hanem hogy velük van. Ez visszautalás isteni természetére: Isten az, aki van. Jézus az, aki velünk van.
Kaland is a hivatás. Nagy szívek, bátor lelkek isteni kalandja, hogy vállalják Jézus életét, hogy rábízzák jövőjüket. Nem az elesettek menedékhelye a zárda, hanem a bátrak bástyája, ahonnan kirohannak, hogy „meglepjék” ezt a megzavarodott világot Jézus örömhírével, hogy Isten nagyon szeret bennünket.
Nem azt állítjuk, hogy nincsenek „kificamodott” papi ill. szerzetesi életek. Itt is kinek – kinek ki kell harcolnia nagykorúságát, emberi érettségét, személyes hitelességét. Egyetlen intézmény sem garancia a kiteljesedett élethez. Az én hivatásom én vagyok, az én cölibátusom én vagyok. Dinamikus felfogás ez: növekedés és kibontakozás kíséri a hivatástudatot.
Különböző lélektani „rugó” indíthat be egy papi, ill. szerzetesi elhivatottságot. Nemcsak „jámbor” kisfiúk és kislányok lesznek papok, ill. szerzetesek, hanem lázadó fiatalokból is lehet szerzetes és szent.
Az Úr ma is járja a világot és keresi a bátor fiatalokat, akik hajlandók vállalni a nagyszerű kalandot: teljesen Istennek szentelni életüket és tehetségüket, jelenüket és jövőjüket, hogy Jézus munkatársaiként a mai Egyház nevében továbbvigyék az Örömhírt: Isten nagyon szereti az embert.
forrás: Szentmártoni Mihály: Isten keresésünk útjai - 2008
